bizonyság

 Mielőtt kiáltanának, én már válaszolok                                                      
 Amikor Hudson Taylor misszionárius első ízben utazott Kínába, a vitorlás hajó útját sokszor akadályozta a szélcsend és az ellenszél. Egy alkalommal egy olyan sziget mellett hajóztak el, amelyen kannibálok laktak. És éppen itt megint alábbhagyott a szél, és a hajó a tükörsima vízben lassan sodródott a veszélyes partok felé.

Az utasokat elfogta a rémület, ha arra a borzalmas fogadtatásra gondoltak, amelyre számíthattak. A kapitány ebben a nagy szükségben a misszionáriushoz fordult és azt mondta neki:

- Ön hisz abban, hogy Isten meghallgatja az imádságot. Nos, kiáltson hozzá! Ha az ön imádsága nem segít, mindnyájan elveszünk.

- Imádkozom – felelte Hudson Taylor – de csak azzal a feltétellel, ha felvonja az összes vitorlát, hogy a szélnek, amit Isten küld, legyen mibe belekapaszkodnia.

A hitetlen kapitány nem akarta nevetségessé tenni magát és a teljes szélcsendben felhúzatni a vitorlákat. A misszionárius azonban kijelentette, hogy addig nem imádkozik, amíg a kapitány nem teljesíti az ima meghallgatásának feltételeit.

Egyre közelebb sodródtak a parthoz. S akkor végre a kapitány teljesítette utasának kívánságát, noha a levegő meg sem rezdült. Hudson Taylor visszavonult a kabinjába, és az Úr elé vitte nagy nyomorúságukat. Miközben még imádkozott, hangosan kopogtak az ajtaján. A kapitány állt az ajtó előtt és így kiáltott:

- Még mindig imádkozik, hogy meginduljon a szél? Abbahagyhatja. Erősebb szél támadt, mint amennyire szükségünk van. – És így is volt. A legnagyobb veszély pillanatában, amikor a hajó már egészen közel volt a szárazföldhöz, feltámadt a szél, amely visszavitte a hajót a nyílt tengerre.

 -,-,-,-,-,,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,,-

 Elisabeth Seiler   Ne szólj bele!

 Testvéreim a fallal körülvett Jüancsouban laktak, az én lakásom kívül esett, ahol az imaházunk is volt. Egy este nagy vágyat éreztem, hogy kicsit kimenjek az utcára, és valakinek bizonyságot tegyek Jézusról. A kínaiak ritkán fogják fel azonnal, miről van szó, de személyes kapcsolaton keresztül könnyebben megmozdulnak, hogy eljöjjenek az imaházba, és többet halljanak Jézusról.

Amint mendegéltem egy csapat asszony hozzám szegődött, akik látni akarták, mit akar ez a külföldi nő este az utcán. Kissé kijjebb érve megálltam, megfordultam, kedvesen köszöntem és elkezdtem az embereknek Jézusról beszélni. Láthatóan nem volt rájuk olyan hatással, mint szerettem volna. Szemügyre vették a ruhámat, az arcomat, míg én szívemben azért esedeztem az Úrhoz, tegye meg, hogy a kínai asszonyok odafigyeljenek, és az igehirdetés megérintse őket. Legnagyobb rémületemre hirtelen egy anyakoca rontott elő, éppen a kör közepébe, mely körülöttem alakult. Ez nem volt elég, a koca elkezdte őket körülszaglászni, egyiket a másik után. Legszívesebben szép finoman oldalba rúgtam volna, hogy körünkből kisegítsem, de ezzel szerfelett megbotránkoztattam volna hallgatóimat, mert a kínai családban a sertés nagy becsben van, mivel a gazdagságot jelképezi. Nem maradt más hátra, mint szívemben az Úrhoz kiáltani: „Könyörülj, Úr Jézus, légy segítségül!”

A disznó nem elégedett meg azzal, hogy az egész kört – engem is beleértve – egyszer végigszaglászta, újra elölről kezdte, végül nálam kötött ki, nekitámaszkodott a lábszáramnak, néhányszor röfögve hozzádörgölődzött, majd rátelepedett a lábamra. Cipőmet úgy odaszorította, hogy – mozdulni sem tudva – nem tehettem egyebet, mint tovább prédikáltam. – És mi történt? A kínai asszonyok szinte egy szájjal kiáltották:

– Te jó ember vagy! Békességed van, különben a disznó nem ment volna hozzád, hogy a lábad elé feküdjön.

 Egyszerre megnyertem teljes figyelmüket, s az ajtó máris nyitva állt.

– Igen, békességem van – hagytam helyben –, most pedig hadd

mondjam el nektek, hogy találtam meg a békességet.

Míg arról beszéltem, hogyan jöttem a Megváltóhoz, meg kellett alázkodnom Isten előtt, hogy szívemben úgy bosszankodtam a disznóra, pedig maga az Úr küldte feleletképpen segélykiáltásomra. Ismét tisztán és világosan előttem állt az a kis mondat, amit az Úr más összefüggésben tanított: „Te pedig ne szólj bele!”

 Olyan új lett megint, hogy Ő imameghallgató, de a meghallgatásban nem köti magát a mi elképzelésünkhöz. Hálás szívvel tértem haza, és olyan boldog voltam, hogy találtam embereket, akiknek Jézusról szólhattam. A legszebb az volt, hogy az Ige gyümölcsöt termett, és néhány asszonyban vágy támadt, hogy többet halljon Jézusról. Ó Uram, nagy és dicsőséges Isten, milyen különös úton vezetsz néha! Eleinte sokszor egyáltalán nem értjük. Te tudod azonban, hogy én minden utadra – bármilyen legyen az – igent mondtam. A Te útaid csodálatos utak! Köszönöm Neked. Ámen.

 -,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,,-,,-,,--,,--

  "Az Én sorsom nemcsak kereszthalál, de feltámadás is, nemcsak szenvedés, de boldogság is! Aki Engem vállal, a sorsom mindkét oldalát vállalja, s ez által lesz világosság mások számára!" (Jézus)
       ,-,-,-,-,-,-,-,-,-,- -,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,